Nem veszhet el a Rengeteg.

- Igazad van, nem veszhet el – bólogatott Gi. – Emlékszem, a régi erdőmben is volt ilyen – tette hozzá furcsa, tompa hangon.

- És, és? – élénkült fel Ka. – Hogy volt? Mi volt? Megoldódott?

- Igen, megoldódott – mondta Gi, majd elhallgatott. Tekintetében volt valami furcsa. Na közelebb hajolt hozzá.

- Gi, te félsz? – kérdezte csodálkozva.

- Valami nagyon nagy dolognak kellett annak lennie, ha Gi fél. Még soha nem láttam, hogy bármitől is félt volna – jegyezte meg Ba. – Lassan én is félni kezdek.

A manólányok borzongva húzódtak egymáshoz közelebb. Közben egyre sötétebb lett. Már alig látták egymást. A csendet Ka cérnavékony hangocskája törte meg:

- Most akkor mi van? Izé… azt akarom kérdezni, hogy mit lehet tenni ilyenkor? Gi, a te régi erdődben hogy oldódott meg?

Gi akkorát sóhajtott, hogy a manólányok összerezzentek. De nem szólalt meg.

- Tényleg, Gi, hogy oldódott meg? – kérdezte Ba olyan hangsúllyal, mint aki maga se tudja, akarja-e hallani a választ. De Gi még mindig nem szólt. Na éppen készült, hogy rákiáltson, mert kezdte elveszteni a türelmét. És hát mi tagadás, ő is félt kissé, mert közben olyan sűrű és áthatolhatatlan lett a homály, hogy az orrukig se láttak. Hanem akkor meghallotta, hogy Gi fogai összekoccantak.

- Gi, szólalj már meg! – rázta meg Gi helyett Kat. Abban a sűrű sötétségben nehéz volt kiigazodni.

- Jaj, ne rángass, Na! Így is elég rosszul érzem már magamat a bőrömben – pityeredett el Ka.

- Hát… a régi erdőmben csak egyvalaki tudta megoldani a helyzetet. A Rettenetes.

- Ki az a Rettenetes? – kérdezte Ba.

- Jobb, ha nem tudod meg – mondta Gi. – Én miatta jöttem el onnan.

- Hát nem azért, hogy velünk legyél? – kérdezte Ka, hangjában kis megbántottsággal.

- De, azért is – felelte Gi. – A Rettenetes miatt eljöttem az erdőmből, és világgá akartam menni. Csak miattatok maradtam itt. Mert… mert a ti szeretetetek itt marasztalt.

Miközben Gi beszélt, az erdő kezdett világosodni. Ahogy kimondta a szót: szeretet, már egészen jól kivehetőek lettek a manólányok. Gi végignézett rajtuk, és elmosolyodott. Eszébe jutott a sok közös móka, játék, kaland. Úgy látszik, a mosoly ragadós volt, mert a lányok is elkezdtek mosolyogni. Csak nézték egymást és szeretett erdejüket, arcukon egyre szélesebb mosollyal.

„A szeretet ereje” –  gondolta Ba.

„Nem adom az erdőt! A mi erdőnket.” – gondolta Na.

„Már nem is félek. Milyen jó itt.” – gondolta Ka. - "Csak Tu hiányzik." Csak Gi nem gondolt semmit. Nem akart a régi dolgokra gondolni. Az eljövendőkre még annyira se.

Közben majdnem teljesen kivilágosodott. A Rengeteg közepén állt a három manólány (4), hátukat egymásnak vetve, feléledő reménységgel, már csöppet se csüggedten. Sokáig álltak így, csöndben mosolyogva. A csöndet Na törte meg.

- Na, lányok, most mit lógatjuk itt az orrunkat? Gyertek, törjünk borsot valakinek az orra alá!

A manólányok felélénkültek. Egymás szavába vágva kérdezgették:

- Mikor?

- Hol?

- Hogyan?

- Most?

- Kinek az orra alá?

Izgatottan néztek körül, de egyelőre senki nem járt arrafelé, aki alkalmasnak látszott egy kis borstörésre.