A négy manólány addig súgott-búgott összeölelkezve, míg hirtelen be nem robbant barlangjukba Mackó, nyomában Manóficsúrral, és elkiáltotta magát:

– Gyertek hógolyózni!

– Hogy micsinálni? – nézett nagyot Ba.

– Hógolyózni. – felelte Manóficsúr, teliszájjal vigyorogva.

– Az meg mi? – kérdezte Gi.

– Most akkor mi van? – tette hozzá Ka.

– Te most szívatsz? – mordult fel Na.

Erre Manóficsúr és a Mackó döbbenten elkerekítették a szemüket, úgy bámultak a négy lányra, akik a barlang belsejéből hasonló módon bámultak vissza rájuk.

– Ti nem tudjátok, mi a hógolyózás? – Mackó egészen elképedt.

– Nem tudjátok, hogy mi az a hó? – Manóficsúr olyan képet vágott, mintha cipőtalpat evett volna.

– Miért, nekünk mindig mindent tudnunk kell? – harciaskodott vissza Na, miközben ezerrel gondolkozott azon, miről beszélhet a két fiú.

Közben Mackónak és Manóficsúrnak leesett, hogy a négy lány tényleg nem tudja, miről beszélnek, úgyhogy azonnal cselekedtek. Elkapták mindnek a grabancát, egyiknek a köpönyegét, másiknak a kezét, harmadiknak a lábát, negyediknek a haját (ez persze Ba volt, bánta is rendesen, hogy ennyi hajat kapott anyjától örökül). Volt nagy kavarodás, de nem számított, mert a cél szentesíti az eszközt, és a két fiú addig ügykölődött, míg ki nem taszigálták mind a négy manólányt a szabadba.

Odakint aztán lett nagy csodálkozás! (A történeti hűség kedvéért el kell mondanunk, hogy a négy manólány tényleg soha nem látott még havat azelőtt. Merthogy az erdőben, az ő erdejükben csak ezer évente esett a hó, azaz utoljára még születésük előtt mintegy négyszáz évvel, de pszt, nehogy azt higgyék, öregíteni akarom őket. Ilyen különleges erdő volt ez, bizony. Manóficsúr és Mackó meg azért tudták, mi a hóesés, mert jártak már más erdőkben is ifjúkori kalandozásaik okán, nem pedig azért, mert olyan nagyon öregek lettek volna. Remélem, így minden tiszta, tehát akkor folytathatjuk.)

Ahogy kipaterolták a négy manólányt a szabadba, azoknak elállt a szavuk és csak bámulták a csodát! Hatalmas, puha pelyhekben esett a hó, miközben odafent szikrázóan sütött a nap, így minden csupa csillogás és villogás volt, a fák ágai, a fűszálak, a levelek a fákon, minden, de minden, sőt, néhány perc alatt a lányok is, meg a medve, meg Manóficsúr, ahogy rajtuk is megült a hó.

Először Na kezdett el kacagni, aztán Ba, majd Ka, végül Gi. Úgy kacagtak, hogy feldőltek nevettükben, s gurigázni kezdtek a friss hóban. Manóficsúr és mackó elnéző mosollyal figyelték ahogy teljesen megkergültek az ő kis manólányaik, aztán Manóficsúr kacsintott, felemelt egy nagyobb halom havat és gyúrni kezdte. Mackó vette a lapot és ő is belefogott egy hógolyó gyártásába. Míg a lányok önfeledten hempergőztek, a két fiú gyúrt vagy hatvan hógolyót, de szélsebesen, aztán sáncot készítettek maguknak hóból, és nekiláttak leszedni a lányokat.

Az első hógolyó Na lapockája fölött csapódott be, a második Ba füle mögött, aztán Ka orrán landolt egy, míg végül Gi térdét találták el. A négy lány egy pillanatra megmerevedett, de csak míg fel nem mérték, mi is történik, látva Mackó és Manóficsúr csillogó szemét egy hókupac mögött (a hókupac volt a sánc, mit tegyünk, ennyire tellet a két fiúnak). Amint rájöttek a lányok, mi a helyzet, azonnal ellentámadásba lendültek. Vihar nem tombol úgy, ahogy ők nekilódúltak, csak úgy porzott nyomukban a friss hó, kisebb (fenét kisebb, jó nagy!) felhőt képezve a tisztáson. Aztán ebből a felhőből kirobbant négy fehér hóba burkolt, villámló szemű jelenség, akik eredetileg valószínűleg manólányok voltak, de erre ne vegyünk mérget, s nekiestek Manóficsúrnak és Mackónak.

Ami ezután következett, arra nem találok szavakat…