Aztán ebből a felhőből kirobbant négy fehér hóba burkolt, villámló szemű jelenség, akik eredetileg valószínűleg manólányok voltak, de erre ne vegyünk mérget, s nekiestek Manóficsúrnak és Mackónak.

Ami ezután következett, arra nem találok szavakat…

Olyan csatát még nem láttak a vén fák, amilyet a manólányok folytattak Manóficsúrral és Mackóval. Csak úgy zengett az erdő, Ka végtelen zsebeinek mélyéből előkerült valami kopott régi trombita, azzal fújt riadót, a többi manólány hangosan sikoltozott örömében. A csata heves volt, zajos, a frontvonalak gyorsan mozogtak. Hol a lányok, hol a fiúk szorították vissza az ellent a sáncaik mögé. A Medve erejét ellensúlyozta a lányok fürgesége és fáradhatatlansága. Arcocskájuk, orruk erősen kipirult, szemeik csillogtak a harci kedvtől.

A fiúk, bár derekasan állták az ostromot, kezdtek fáradni, hevenyészett sáncuk, a hókupac (mint tudjuk, ennyire tellett a két fiúnak, mit tegyünk) lassan romhalmazzá vált, nem sokat védett a hógolyózáportól. Manóficsúr és Mackó kezdték megbánni ezt a hógolyózást, pedig eleinte milyen jó ötletnek tűnt! Hanem akkor Venyige személyében megérkezni látszott a felmentő sereg. De csak látszott, Venyige ugyanis valami furcsa izét húzott maga után. Szemmel láthatóan esze ágában sem volt részt venni a hógolyók általi laposra veretésben. Hanem az, amit maga után húzott, maga volt a csoda! Csillogott, villogott, aranyszínűre volt festve, valamiféle közlekedőalkalmatosságnak nézett ki, előrekunkorodó talpakra szerelt padfélének látszott, az elején kötél, annál fogva húzta maga mögött Venyige. A manólányok abbahagyták a csatát, szájtátva bámulták azt a furcsa micsodát. Manóficsúr és a Medve fellélegeztek. Mégiscsak Venyige a felmentő sereg. Venyige azonban nem úgy viselkedett, mint holmi felmentő sereg, hanem, ügyet se vetve a csatázókra, akarom mondani a volt csatázókra, a szokásos fapofával, amihez foghatót rajta kívül senki nem tud produkálni, felcaplatott a szemben lévő dombra, ráült a szánkóra, mert, mondanunk se kell, nem más volt az az izé, mint egy szép, új szánkó, amit Venyige éppen a nagy csata idején varázsolt. Igaz, nem varázslatnak indult, csak miután a faragással már a második fenyőből hozott létre tűzifát, megelégelte a saját bénázását. Hát igen, szó, mi szó, faragni azt sose tudott. Ott tartottunk, hogy Venyige ráült a szánkóra, kihúzta magát, nem mintha eddig is nem éppen őrá szegeződött volna minden szem, titokban körülkémlelt, hogy mindenki látta-e már az ő csodálatos szánkóját, majd elrugaszkodott, és lecsúszott a domboldalon. Siklott a havon, haját borzolta a szél, arcán földöntúli mosoly (a nagy siklásban elfeledkezett a fapofavágásról). Pontosan a lányok elé érkezett. Elégedett volt a nagybelépővel, éppen így képzelte. Hanem ami ezután következett, az nem éppen az elképzeléseinek megfelelően alakult. A meglepett szájtátásból Na tért magához először. Nagyot visított.

- Én is, én is!

A manólányoknak több se kellett. Rávetették magukat Venyigére, aki kisvártatva arra eszmélt, hogy a földön ül, a manólányok pedig egymás hegyén-hátán az ő csilli-villi szánkóján, édesen mosolyogva Venyigére, szempilláikat rebegtetve…

Nem telt el sok idő, Manóficsúr és Medve versenyt röhögtek a földön fetrengve (bocsánat a durva szóért, a mesélő csupán a történelmi hűséget igyekszik minél pontosabban visszaadni). Venyigén nevettek így, aki húzta a lányokat felfelé a dombtetőre, majd amikor lecsúsztak, újra és újra, ki tudja, hányszor. Fel nem foghatták, a lányok hogy tudták erre rávenni az erdő legtekintélyesebb varázslóját. Egészen addig, míg Ba, akinek az igazságérzete rendkívül fejlett volt, és Ka, akinek a nagy szíve, ugye, mint tudjuk, meg nem sajnálták Venyigét. Aminek következtében Manóficsúr és Mackó is megtapasztalhatták az édes mosoly és a rebegő szempillák varázserejét.